Tegnap
éjszaka az embertelenül kormos, beszédes csendben leszállt egy földönkívüli.
Nagyon megijedtem, mert a sötétben világított. Amikor közelebbről
szemügyre vettem, különös meglepetés
ért, az Emberek történeteiből másként
hangzott az alakja, színe, sőt még a gondolkodása is. Nem volt kétfejű, négylábú, nem volt zöld és lehetett vele barát módján
kommunikálni. Emberi alakot öltve
jött , szerény, kis földünkre. Beszédében semmi gépiesség, úgy beszélt,
mint egy rendes civilizált emberi lény. Mikor megnyugodtam, beszélni kezdett
hozzám.
Láttam a
két, kis, barna szemében, hogy nem fél tőlem. Nem kérdezte azt, hogy merre van a világ vége, hanem az életemről és a családomról
faggatott. Az emberek a földönkívüli szó hallatán egy teljesen más lényre
gondolnak, mint ami az valójában.
Elbarangoltunk
a messzi, sötét éjszakába s közben kiöntötte nekem a szívét. A földönkívüliek
érzelgős lények. Nem akarják a földünket elpusztítani, nem forralgatják azt,
hogy valami rossz bántódásunk essen. Azon a sötét, rideg, emberpróbáló éjszakán nem tapasztaltam
idegtépő ,fájdalmas és belülről fájó érzelmileg kellemetlen dolgokat, hanem találkoztam, megismertem és
befogadtam azt az apró, törékeny és érzékeny lelkét. Éreztem azt a
megkönnyebbülést és szeretetet, amit az emberek csak úgy félredobnak,
letaposnak, lenéznek, majd megtépázva kidobnak egy hűs verembe, amit érzelemnek
hívunk. Azon az éjszakán a titokzatos, sötét és rideg némaságban, az a csöpp
kis lény megtanította nekem, hogy mi az, hogyan használjam és alkalmazzam
a szeretetet.
Az a
földönkívüli sokszorta jobban tudta a másikat szeretni és tisztelni, ami a mai
világban igen kivételes dolog. Azt
kívántam, bárcsak, soha ne fejeződne be a mi sétánk, hanem sétáljunk mindaddig,
amíg csak a lábunk bírja. Nem is gondoltam és sejtettem, hogy mekkora a lény
lelke, amit azon az éjszakán kiöntött elém.
Évekkel a találkozásunk után rájöttem, hogy ez a földönkívüli valójában
egy törékeny és érzékeny lány volt, akit szerettem.
Keszég Dávid
(6/4): A földönkívüli
|
