|
Álltam az ablak előtt. A párkányra könyökölve néztem az
éjszakai égboltot. A csillagok úgy ragyogtak, mint egy-egy fényes kristály. A holdat
viszont alig láttam, könnyű fátyolfelhők takarták. A ház nyugodt és csendes
volt. A szüleim és a kishúgom már aludtak, csak nekem nem jött álom a szememre…
Kinyitottam az ablakszárnyakat, s ekkor egy lágy, halk
dallam ütötte meg a fülem. Kihajoltam a párkányon és lenéztem az udvarra, majd
az utcára. A lámpák fénykörében kerestem a zeneszó forrását, de semmi sem volt
ott. A dal nem kintről jött, hanem valahonnan a házból. Kíváncsian eredtem a
hangfoszlányok nyomába, és kimentem a folyosóra. Egy percig csak álltam és
hallgattam, merről jön a zene. A szüleim szobája mellett, egy lépcső vezetett
fel a régi, valamikor félelmetesnek hitt padlásra, ahol már rég nem jártam. A
különös, csábító zene valahonnan onnét szűrődött ki.
Az egész házban sötét volt, csak a kezemben tartott gyertya
fénye vetített furcsa fényformákat a falakra. Bátor fiúnak tartottam magam,
most mégis valami furcsa nyugtalanságot éreztem, olyan lehettem, mint egy
tolvaj az éj ezüstös leple alatt…
Végül bátorságot gyűjtve felmentem a lépcsőn és óvatosan
meglöktem a padlás ajtaját, ami csak nehezen engedett. Beléptem a padlástérbe. Odabent
por és dohszag fogadott, de nem láttam semmi érdekeset. Viszont ekkor hirtelen
ismét megütötte a fülemet a mélabús dallam. Most már tudtam, hogy innen jön,
biztosan valahonnan innét szól. Talán az egyik dobozból…
A ház északi
felében jártam, pontosan az én szobám fölött. Itt is volt egy ablak, de kisebb
az enyémnél. Nyitva volt. A szél hirtelen átfutott a helyiségen és kioltotta a gyertyám
fényét. Megborzongtam…
Amint a szemem hozzászokott a félhomályhoz, óvatosan
körülnéztem. Az egyetlen dolog, ami felhívta magára a figyelmem egy szép,
díszes, régi ládika volt a sarokban. Közelebb mentem és leguggoltam a ládika
elé. Belenéztem és a kezembe vettem a benne lévő még kisebb ládikát.
Felnyitottam a fedelét. Egy sötét színű zenélő doboz volt, amilyeneket a régi
üzletek kirakataiban látni, közepén egy gyönyörű balerinával, mely körbe-körbeforgott,
mindig ugyanazt a táncot lejtve.
-
Tetszik? – kérdezte ekkor egy gyöngéd hang a hátam
mögött, mire én ijedtemben felugrottam és megfordultam.
Egy csodaszép lány
állt előttem, pontosabban a kezemben tartott doboz balerinájának a szakasztott
mása, és inkább ült, mint állt. Egy doboz tetején foglalt helyet, lábait
kecsesen összefonva, kezeit hátratámasztva, igézően nézett a szemembe. Nem
szólt, csak mosolygott.
- Ki vagy te? –
kérdeztem kíváncsian.
- Az, akit a
kezedben tartasz – válaszolt egyszerűen, és én nem tudom miért, de hittem neki.
- De akkor hogy lehetsz egyszerre két helyen?
– tettem fel a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést.
- Tudod, akiket
gonosz varázslat sújt, azoknak az élete néha nagyon furcsa tud lenni - mondta
kissé szomorkásan, mégis játékosság csillant a szemében.
- Varázslat? – néztem rá döbbenten. – Miféle
varázslat?
Felállt a dobozról
és az ablakhoz sétált.
-
Hallani akarod a történetem?
-
Igen – válaszoltam bizonytalanul.
-
Ha még nem tudnád, hatalmas, ékes, kincsekben gazdag
ország terül el a fellegek felett. Mióta Nap világítja meg az aranyló földeket,
azóta létezik ez a királyság is, s a közepén van egy kristályhegy, melyet folyó
szel ketté. Persze mindez nagyon távol van ettől a világtól, innen nézve alig
látható, és persze nem is lehet felismerni… Próbáld meg elképzelni –mondta, s
egy finom mozdulattal az ablakhoz hívott, majd az égre mutatott, melyen
milliárdnyi csillag ragyogott. – Nézd azt a felhőt! Az ott a kristályhegy, a mélyében
pedig a Hold… Ott a bárányfelhőben a kastély, az az én otthonom!.. És ott, ni, az
a keskeny felhő a folyó, bár ilyen távolságból nagyon kicsinek tűnik… Arról a
világról tudnék mesélni, ó, de még mennyit! – Majd egy pillanatra elhallgatott,
s szomorúan felnézett rám…
-
Nekem sok-sok csillag- testvérem volt valaha, mikor még
velük éltem. Minden csillag, melyet most látsz, egy-egy apró tündér, nem
nagyobb egy virágszálnál. Én az ő testvérük volnék, Íris csillagtündér… Tudod,
minden csillag egy vagy több másikkal csillagképet alkot. Mikor megszülettem, a
királyságunk már szétesőben volt. A nagyobb és fényesebb csillagok ki akartak
válni és új, saját birodalmat, képeket alkotni… Az én sorsom már a
születésemkor megpecsételődött. Egy távoli, ismeretlen csillaghoz kellett volna
kötnöm az életem és sok más, szintén ismeretlen társammal együtt, egy új, minden
eddiginél hatalmasabb csillagképet alkotni, egy erős szövetséget. Én azonban
ellenszegültem ennek a parancsnak. Nem is tehettem mást, hiszen akkor már menthetetlenül
szerelmes voltam, de nem abba, akivel akaratom ellenére eljegyeztek… Bolond és
ifjú fejjel, fülig szerelmesen, titokban feleségül mentem egy szegény csillagfiúhoz…
Mikor mostohaszüleim ezt megtudták, borzalmas haragra gerjedtek… – Egy pillanatra
elgondolkodott, mintha csak a megfelelő szavakat kereste volna…
-
Azt mondták, hogy
felelőtlen vagyok, önző és ostoba, hogy a királyság sorsa az én sorsom is egyben,
s most már miattam, az én hibámból elbukunk… Nem tudtam mit tenni… Akinek
társául, feleségül ígértek, nagyon megbántódott, s engesztelhetetlen haragjában
olyan átkot szórt rám, hogy sohase lehessek az igazi szerelmemmel… Varázslattal
magához láncolt és egyedül nem mehettem el tőle messzire…
A lány felült az
ablakpárkányra, és halkan, szinte félős hangon, szomorúan folytatta a
történetét. Úgy beszélt, mintha egy ősi legendáról mesélne… Félelmetes és
gyönyörű tájakat láttam magam előtt, tündéreket és hatalmas gazdagságot.
Karddal kivont lovagokat a téren, ősz varázslókat, amilyenekről a könyvekben
olvasol…
-
Egy napon azonban furcsa lények érkeztek a birodalomba, -
folytatta sejtelmes hangján - mágusok és sárkányok jöttek hozzánk. Sokan
eleinte féltek tőlük. Kerülték őket, és nem barátkoztak velük. Valamilyen
megmagyarázhatatlan módon engem mégis vonzottak ezek a különös teremtmények.
Amikor csak lehetett, igyekeztem minél több időt tölteni közöttük. Élveztem a
társaságukat, és egyre inkább megbarátkoztam velük. Különösen egy fiatal
sárkánylánnyal lettünk nagyon jó barátok. Elmeséltem neki a bánatomat, és ő
megértett. Segíteni akart nekem… Egy éjjel kiszöktem hozzá, ő a hátára vett
engem, s megpróbáltam vele elszökni onnan. Én balga azt hittem, hogy majd a
határon átérve megszűnik az átok s a varázskötés, de nem így történt. Nem szűnt
meg, csak még erősebbé vált. Végül már képtelen voltam küzdeni ellene, így hát
hagytam, hogy lassan teljesen átváltoztasson a gonosz varázslat… A sárkány már nem
jöhetett velem tovább, így végül elengedtem, de megígérte, hogy megpróbálja elpusztítani
a csillagot, amelyik ezt tette velem. Azt hittük, majd így talán végre megszabadulok
az átoktól, ám sajnos ez sem segítet. Utolsó erőmmel hát megpróbáltam még tudatni
a szerelmemmel, hogy itt élek a Földön örök időkre egy dobozba zárva, jöjjön
utánam, és keressen meg. Törjük meg ketten együtt a gonosz varázslatot, mentsen
meg a rabságomból engem… Ehhez segítségül hátrahagytam neki egy titkos kis
üzenetet. Ettől többet nem tehettem… Hosszú, nagyon hosszú ideje várok már rá,
és sokszor arra gondoltam, hogy az üzenetem talán sohasem érkezett meg hozzá…
Most már tudom, hogy tévedtem… Közben megtudtam, hogy a sárkány nagy nehézségek
árán, de megtette, amire kértem, sőt annál még sokkal többet is. Lehozta volna utánam
a Földre a kedvesem, de út közben szörnyű viharba keveredtek. Ugyanis az égi
birodalomban mikor értesültek az esetről, olyan éktelen villámlást és esőt
küldtek utánuk, amelyben még a legvitézebb harcosok is odavesztek volna… Mindketten
eltűntek a szörnyű égiháborúban…
A lány
elhallgatott. Hosszú, mélabús csönd telepedett ránk… Csak néztem őt, és nem
tudtam megszólalni. Láttam, hogy ott van, de mégis messze, nagyon messze jár… Szerettem
volna odamenni hozzá, mondani neki valami kedveset, szépet, bátorítani,
megvigasztalni, átölelni… Teljesen össze voltam zavarodva. Mindenféle furcsa
érzés kerített a hatalmába… A közelében most olyan ügyetlennek éreztem
magam…Csak kerestem az odaillő szavakat, de nem találtam…
-
Sajnálom, őszintén sajnálom…- dadogtam végül félszegen,
miközben a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban.
-
Nem, nem kell, ne sajnálj minket- mondta egy tétova
mosoly kíséretébe, miközben rám emelte könnyes tekintetét. Én pedig éreztem,
hogy menthetetlenül elmerülök szemeinek mélységes, tiszta tükrében…
-
Tudnod kell,- folytatta ő most már őszintén mosolyogva,- hogy
a történetünk itt még nem ért véget. Maradt számunkra még egy icipici remény,
egy halvány esély a közös jövőre, a boldogságra… Kedvesem, és hűséges segítőnk
a sárkánylány, nehezen, de túlélték a borzalmas vihart. Végül hazajutottak, az
övéik közé. A jó szándékú barátaik örömmel fogadták őket. Ellátták a sebeiket, gyógyították
őket, gondoskodtak róluk, de semmi nem volt már ugyanolyan, mint azelőtt.
Minden megváltozott, lassan a barátaink mindannyian társra leltek, új
csillagképeket alkottak, s a régi csillagképek is mind-mind elmozdultak,
átalakultak… De nézd csak, ott, az az egy csillag nem! Ő nem ment sehová, és
nem is keresett párt magának. Ő az, az én csillagfiúm, a kedvesem, aki még ma
is vár rám, mert nem hiszi el, hogy én oda már sohasem térhetek vissza…
-
Nem értem, - szóltam tétován- most már egyáltalán nem
értem. Teljesen összezavartál… Akkor te mitől vagy mégis ilyen boldog? Hogyan
alakulhat még ezek után jól a ti történetetek? Biztos, hogy tényleg eljutott
hozzá a titkos üzeneted? Biztos vagy benne, hogy még mindig rád vár és keres
téged?
Milliónyi kérdés
tolult hirtelen az ajkamra, miközben remegve vártam a válaszokat… Nem tudtam
hirtelen, mit is szeretnék hallani. Viszont egyre biztosabban éreztem, hogy én
szeretnék lenni az a csillagfiú, aki rá vár, aki szüntelenül keresi, s aki
végül rátalál és megmenti őt, akivel közösen beteljesítik a sorsukat …
-
De türelmetlen vagy – mondta elnézően, és megint csak mosolygott.
– Az történt, hogy hiába volt minden jó szándék, jóakarat, a kedvesem soha nem
gyógyult meg igazán. Sebzett szíve örökké sajgott, fájt, sóhajtozott a szerelme
után. Nyughatatlan lelke így csillagtestét hátrahagyva útra kelt, újra
megszületett ide a Földre, csak azért, hogy engem megkeressen… Én pedig itt
vagyok a közelében, várok rá, amíg felnő, mert tudom, hogy amikor eljön az idő,
rám talál majd, eljön hozzám, eljön értem, és akkor kettőnknek együtt, közösen
sikerül majd megtörni a gonosz átkot. Érzem, hogy így lesz. Tudom, mert az
igazságnak erősebb a hatalma a gonoszságnál, s mert a jónak végül
győzedelmeskednie kell a rossz felett… Akkor majd beteljesíthetjük a
szerelmünket, és együtt élhetünk, boldogan…
-
És meddig fogsz rá
várni?- kérdeztem tétován, és közben valami szúró fájdalmat éreztem ott, ahol
eddig a szívem dobogott.
-
Ha kell, örökké, az idők végezetéig várnék rá… De ne
félj, nem kell már olyan sokáig várnom!- mondta vidáman. - Tudod, tulajdonképpen
már meg is talált, csak azt hiszem, még nem tud róla. Lassan megtörik majd az
átok, de kell még egy kis idő…
-
De ha együtt lehetnétek, mire vártok?- fájt, ahogy
kimondtam, de tudnom kellett a választ…
-
Nem érted, még nem értheted. Még nincs itt az idő… Majd
ha mindketten már felnövünk földi életünk során, s ha együtt leszünk, az átok
csak akkor fog teljesen megszűnni…
-
Egyáltalán mi volt a titkos üzenet, amit a kedvesednek
küldtél? Miért vagy olyan biztos benne, hogy megérti, s hogy időben rád talál?
-
Türelem… Még nincs itt az idő… A titkos üzenet egy dal
volt, a mi dalunk, amit a tündérek kórusa énekel nekünk minden éjszaka… A
kedvesem e dal hangjait követve talál majd rám… Tudom… Tudjuk mind a ketten…
Csak kell még egy kis idő, mert te még… Aludj
most… Még nincs itt az idő… Nemsokára, ha már elég idős leszel hozzá, tudom, hogy
újra eljössz értem, és akkor végre megtörjük az átkot – mosolygott sejtelmesen,
majd halkan dúdolni kezdte a dalt…
Az ujjait gyengéden
végighúzta az arcomon, és én egyszerre nagyon álmosnak éreztem magam. Az álom
gyorsan jött és a hatalmába kerített. Úgy aludtam el, megnyugodva, boldogan, miközben
éreztem, hogy a balerina megint táncol, de a zene már nem szól, csak Íris
énekel nekem… Még láttam, ahogy sóvárogva nézi a csillagokat, azt az egy
magányos csillagot… A sárkányra gondoltam, a viharra, amire most pontosan emlékeztem,
s tudtam, hogy a történet mégis boldog véget ér, mert Íris titkos üzenete
valóban célhoz ért…
Mert elért, hozzám…
8/3
|
