Szerda, 2017-09-20, 4:52 AMFőoldal | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

...

«  Augusztus 2012  »
HKSzeCsPSzoV
  12345
6789101112
13141516171819
20212223242526
2728293031
Blog
Főoldal » 2012 » Augusztus » 14 » Korsós Karolina (8/3) Az úgy volt...
5:29 PM
Korsós Karolina (8/3) Az úgy volt...

Álltam az ablak előtt. A párkányra könyökölve néztem az éjszakai égboltot. A csillagok úgy ragyogtak, mint egy-egy fényes kristály. A holdat viszont alig láttam, könnyű fátyolfelhők takarták. A ház nyugodt és csendes volt. A szüleim és a kishúgom már aludtak, csak nekem nem jött álom a szememre…

Kinyitottam az ablakszárnyakat, s ekkor egy lágy, halk dallam ütötte meg a fülem. Kihajoltam a párkányon és lenéztem az udvarra, majd az utcára. A lámpák fénykörében kerestem a zeneszó forrását, de semmi sem volt ott. A dal nem kintről jött, hanem valahonnan a házból. Kíváncsian eredtem a hangfoszlányok nyomába, és kimentem a folyosóra. Egy percig csak álltam és hallgattam, merről jön a zene. A szüleim szobája mellett, egy lépcső vezetett fel a régi, valamikor félelmetesnek hitt padlásra, ahol már rég nem jártam. A különös, csábító zene valahonnan onnét szűrődött ki.

Az egész házban sötét volt, csak a kezemben tartott gyertya fénye vetített furcsa fényformákat a falakra. Bátor fiúnak tartottam magam, most mégis valami furcsa nyugtalanságot éreztem, olyan lehettem, mint egy tolvaj az éj ezüstös leple alatt…

Végül bátorságot gyűjtve felmentem a lépcsőn és óvatosan meglöktem a padlás ajtaját, ami csak nehezen engedett. Beléptem a padlástérbe. Odabent por és dohszag fogadott, de nem láttam semmi érdekeset. Viszont ekkor hirtelen ismét megütötte a fülemet a mélabús dallam. Most már tudtam, hogy innen jön, biztosan valahonnan innét szól. Talán az egyik dobozból…

 A ház északi felében jártam, pontosan az én szobám fölött. Itt is volt egy ablak, de kisebb az enyémnél. Nyitva volt. A szél hirtelen átfutott a helyiségen és kioltotta a gyertyám fényét. Megborzongtam…

Amint a szemem hozzászokott a félhomályhoz, óvatosan körülnéztem. Az egyetlen dolog, ami felhívta magára a figyelmem egy szép, díszes, régi ládika volt a sarokban. Közelebb mentem és leguggoltam a ládika elé. Belenéztem és a kezembe vettem a benne lévő még kisebb ládikát. Felnyitottam a fedelét. Egy sötét színű zenélő doboz volt, amilyeneket a régi üzletek kirakataiban látni, közepén egy gyönyörű balerinával, mely körbe-körbeforgott, mindig ugyanazt a táncot lejtve.

-          Tetszik? – kérdezte ekkor egy gyöngéd hang a hátam mögött, mire én ijedtemben felugrottam és megfordultam.

Egy csodaszép lány állt előttem, pontosabban a kezemben tartott doboz balerinájának a szakasztott mása, és inkább ült, mint állt. Egy doboz tetején foglalt helyet, lábait kecsesen összefonva, kezeit hátratámasztva, igézően nézett a szemembe. Nem szólt, csak mosolygott.

- Ki vagy te? – kérdeztem kíváncsian.

- Az, akit a kezedben tartasz – válaszolt egyszerűen, és én nem tudom miért, de hittem neki.

 - De akkor hogy lehetsz egyszerre két helyen? – tettem fel a legkézenfekvőbbnek tűnő kérdést.

- Tudod, akiket gonosz varázslat sújt, azoknak az élete néha nagyon furcsa tud lenni - mondta kissé szomorkásan, mégis játékosság csillant a szemében.

 - Varázslat? – néztem rá döbbenten. – Miféle varázslat?

Felállt a dobozról és az ablakhoz sétált.

-          Hallani akarod a történetem?

-          Igen – válaszoltam bizonytalanul.

-          Ha még nem tudnád, hatalmas, ékes, kincsekben gazdag ország terül el a fellegek felett. Mióta Nap világítja meg az aranyló földeket, azóta létezik ez a királyság is, s a közepén van egy kristályhegy, melyet folyó szel ketté. Persze mindez nagyon távol van ettől a világtól, innen nézve alig látható, és persze nem is lehet felismerni… Próbáld meg elképzelni –mondta, s egy finom mozdulattal az ablakhoz hívott, majd az égre mutatott, melyen milliárdnyi csillag ragyogott. – Nézd azt a felhőt! Az ott a kristályhegy, a mélyében pedig a Hold… Ott a bárányfelhőben a kastély, az az én otthonom!.. És ott, ni, az a keskeny felhő a folyó, bár ilyen távolságból nagyon kicsinek tűnik… Arról a világról tudnék mesélni, ó, de még mennyit! – Majd egy pillanatra elhallgatott, s szomorúan felnézett rám…

-          Nekem sok-sok csillag- testvérem volt valaha, mikor még velük éltem. Minden csillag, melyet most látsz, egy-egy apró tündér, nem nagyobb egy virágszálnál. Én az ő testvérük volnék, Íris csillagtündér… Tudod, minden csillag egy vagy több másikkal csillagképet alkot. Mikor megszülettem, a királyságunk már szétesőben volt. A nagyobb és fényesebb csillagok ki akartak válni és új, saját birodalmat, képeket alkotni… Az én sorsom már a születésemkor megpecsételődött. Egy távoli, ismeretlen csillaghoz kellett volna kötnöm az életem és sok más, szintén ismeretlen társammal együtt, egy új, minden eddiginél hatalmasabb csillagképet alkotni, egy erős szövetséget. Én azonban ellenszegültem ennek a parancsnak. Nem is tehettem mást, hiszen akkor már menthetetlenül szerelmes voltam, de nem abba, akivel akaratom ellenére eljegyeztek… Bolond és ifjú fejjel, fülig szerelmesen, titokban feleségül mentem egy szegény csillagfiúhoz… Mikor mostohaszüleim ezt megtudták, borzalmas haragra gerjedtek… – Egy pillanatra elgondolkodott, mintha csak a megfelelő szavakat kereste volna…

-           Azt mondták, hogy felelőtlen vagyok, önző és ostoba, hogy a királyság sorsa az én sorsom is egyben, s most már miattam, az én hibámból elbukunk… Nem tudtam mit tenni… Akinek társául, feleségül ígértek, nagyon megbántódott, s engesztelhetetlen haragjában olyan átkot szórt rám, hogy sohase lehessek az igazi szerelmemmel… Varázslattal magához láncolt és egyedül nem mehettem el tőle messzire…

A lány felült az ablakpárkányra, és halkan, szinte félős hangon, szomorúan folytatta a történetét. Úgy beszélt, mintha egy ősi legendáról mesélne… Félelmetes és gyönyörű tájakat láttam magam előtt, tündéreket és hatalmas gazdagságot. Karddal kivont lovagokat a téren, ősz varázslókat, amilyenekről a könyvekben olvasol…

-          Egy napon azonban furcsa lények érkeztek a birodalomba, - folytatta sejtelmes hangján - mágusok és sárkányok jöttek hozzánk. Sokan eleinte féltek tőlük. Kerülték őket, és nem barátkoztak velük. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon engem mégis vonzottak ezek a különös teremtmények. Amikor csak lehetett, igyekeztem minél több időt tölteni közöttük. Élveztem a társaságukat, és egyre inkább megbarátkoztam velük. Különösen egy fiatal sárkánylánnyal lettünk nagyon jó barátok. Elmeséltem neki a bánatomat, és ő megértett. Segíteni akart nekem… Egy éjjel kiszöktem hozzá, ő a hátára vett engem, s megpróbáltam vele elszökni onnan. Én balga azt hittem, hogy majd a határon átérve megszűnik az átok s a varázskötés, de nem így történt. Nem szűnt meg, csak még erősebbé vált. Végül már képtelen voltam küzdeni ellene, így hát hagytam, hogy lassan teljesen átváltoztasson a gonosz varázslat… A sárkány már nem jöhetett velem tovább, így végül elengedtem, de megígérte, hogy megpróbálja elpusztítani a csillagot, amelyik ezt tette velem. Azt hittük, majd így talán végre megszabadulok az átoktól, ám sajnos ez sem segítet. Utolsó erőmmel hát megpróbáltam még tudatni a szerelmemmel, hogy itt élek a Földön örök időkre egy dobozba zárva, jöjjön utánam, és keressen meg. Törjük meg ketten együtt a gonosz varázslatot, mentsen meg a rabságomból engem… Ehhez segítségül hátrahagytam neki egy titkos kis üzenetet. Ettől többet nem tehettem… Hosszú, nagyon hosszú ideje várok már rá, és sokszor arra gondoltam, hogy az üzenetem talán sohasem érkezett meg hozzá… Most már tudom, hogy tévedtem… Közben megtudtam, hogy a sárkány nagy nehézségek árán, de megtette, amire kértem, sőt annál még sokkal többet is. Lehozta volna utánam a Földre a kedvesem, de út közben szörnyű viharba keveredtek. Ugyanis az égi birodalomban mikor értesültek az esetről, olyan éktelen villámlást és esőt küldtek utánuk, amelyben még a legvitézebb harcosok is odavesztek volna… Mindketten eltűntek a szörnyű égiháborúban…

A lány elhallgatott. Hosszú, mélabús csönd telepedett ránk… Csak néztem őt, és nem tudtam megszólalni. Láttam, hogy ott van, de mégis messze, nagyon messze jár… Szerettem volna odamenni hozzá, mondani neki valami kedveset, szépet, bátorítani, megvigasztalni, átölelni… Teljesen össze voltam zavarodva. Mindenféle furcsa érzés kerített a hatalmába… A közelében most olyan ügyetlennek éreztem magam…Csak kerestem az odaillő szavakat, de nem találtam…

-          Sajnálom, őszintén sajnálom…- dadogtam végül félszegen, miközben a szívem vadul dörömbölt a mellkasomban.

-          Nem, nem kell, ne sajnálj minket- mondta egy tétova mosoly kíséretébe, miközben rám emelte könnyes tekintetét. Én pedig éreztem, hogy menthetetlenül elmerülök szemeinek mélységes, tiszta tükrében…

-          Tudnod kell,- folytatta ő most már őszintén mosolyogva,- hogy a történetünk itt még nem ért véget. Maradt számunkra még egy icipici remény, egy halvány esély a közös jövőre, a boldogságra… Kedvesem, és hűséges segítőnk a sárkánylány, nehezen, de túlélték a borzalmas vihart. Végül hazajutottak, az övéik közé. A jó szándékú barátaik örömmel fogadták őket. Ellátták a sebeiket, gyógyították őket, gondoskodtak róluk, de semmi nem volt már ugyanolyan, mint azelőtt. Minden megváltozott, lassan a barátaink mindannyian társra leltek, új csillagképeket alkottak, s a régi csillagképek is mind-mind elmozdultak, átalakultak… De nézd csak, ott, az az egy csillag nem! Ő nem ment sehová, és nem is keresett párt magának. Ő az, az én csillagfiúm, a kedvesem, aki még ma is vár rám, mert nem hiszi el, hogy én oda már sohasem térhetek vissza…

-          Nem értem, - szóltam tétován- most már egyáltalán nem értem. Teljesen összezavartál… Akkor te mitől vagy mégis ilyen boldog? Hogyan alakulhat még ezek után jól a ti történetetek? Biztos, hogy tényleg eljutott hozzá a titkos üzeneted? Biztos vagy benne, hogy még mindig rád vár és keres téged?

Milliónyi kérdés tolult hirtelen az ajkamra, miközben remegve vártam a válaszokat… Nem tudtam hirtelen, mit is szeretnék hallani. Viszont egyre biztosabban éreztem, hogy én szeretnék lenni az a csillagfiú, aki rá vár, aki szüntelenül keresi, s aki végül rátalál és megmenti őt, akivel közösen beteljesítik a sorsukat …

-          De türelmetlen vagy – mondta elnézően, és megint csak mosolygott. – Az történt, hogy hiába volt minden jó szándék, jóakarat, a kedvesem soha nem gyógyult meg igazán. Sebzett szíve örökké sajgott, fájt, sóhajtozott a szerelme után. Nyughatatlan lelke így csillagtestét hátrahagyva útra kelt, újra megszületett ide a Földre, csak azért, hogy engem megkeressen… Én pedig itt vagyok a közelében, várok rá, amíg felnő, mert tudom, hogy amikor eljön az idő, rám talál majd, eljön hozzám, eljön értem, és akkor kettőnknek együtt, közösen sikerül majd megtörni a gonosz átkot. Érzem, hogy így lesz. Tudom, mert az igazságnak erősebb a hatalma a gonoszságnál, s mert a jónak végül győzedelmeskednie kell a rossz felett… Akkor majd beteljesíthetjük a szerelmünket, és együtt élhetünk, boldogan…

-           És meddig fogsz rá várni?- kérdeztem tétován, és közben valami szúró fájdalmat éreztem ott, ahol eddig a szívem dobogott.

-          Ha kell, örökké, az idők végezetéig várnék rá… De ne félj, nem kell már olyan sokáig várnom!- mondta vidáman. - Tudod, tulajdonképpen már meg is talált, csak azt hiszem, még nem tud róla. Lassan megtörik majd az átok, de kell még egy kis idő…

-          De ha együtt lehetnétek, mire vártok?- fájt, ahogy kimondtam, de tudnom kellett a választ…

-          Nem érted, még nem értheted. Még nincs itt az idő… Majd ha mindketten már felnövünk földi életünk során, s ha együtt leszünk, az átok csak akkor fog teljesen megszűnni…

-          Egyáltalán mi volt a titkos üzenet, amit a kedvesednek küldtél? Miért vagy olyan biztos benne, hogy megérti, s hogy időben rád talál?

-          Türelem… Még nincs itt az idő… A titkos üzenet egy dal volt, a mi dalunk, amit a tündérek kórusa énekel nekünk minden éjszaka… A kedvesem e dal hangjait követve talál majd rám… Tudom… Tudjuk mind a ketten… Csak kell még egy kis idő, mert te még…  Aludj most… Még nincs itt az idő… Nemsokára, ha már elég idős leszel hozzá, tudom, hogy újra eljössz értem, és akkor végre megtörjük az átkot – mosolygott sejtelmesen, majd halkan dúdolni kezdte a dalt…

Az ujjait gyengéden végighúzta az arcomon, és én egyszerre nagyon álmosnak éreztem magam. Az álom gyorsan jött és a hatalmába kerített. Úgy aludtam el, megnyugodva, boldogan, miközben éreztem, hogy a balerina megint táncol, de a zene már nem szól, csak Íris énekel nekem… Még láttam, ahogy sóvárogva nézi a csillagokat, azt az egy magányos csillagot… A sárkányra gondoltam, a viharra, amire most pontosan emlékeztem, s tudtam, hogy a történet mégis boldog véget ér, mert Íris titkos üzenete valóban célhoz ért…

Mert elért, hozzám…

8/3

Megtekintések száma: 216 | Hozzáadta:: Hírmondó | Helyezés: $
$
/1
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright MyCorp © 2017 | Az oldalt a uCoz rendszer működteti