PALICSI PITE - Diákblog - Miroslav Antić iskola, Palics

A föld mélyéről tör elő az alföldi pusztában éppúgy, mint sziklás hegycsúcsok között. Barlangok gyomrában alussza álmát egészen addig, míg fel nem bukkan, s áttetsző kristálytiszta lénye a nap sugaránál arannyá válik, éjjel a holdvilág fénynél pedig színezüst lesz belőle. Tiszta, mint a tökéletes gyémánt, de mégsem bányakincs vagy különleges fém, és mégis értékesebb mindegyiknél. Hisz nélküle nincs élet, mert benne lakozik a lélek, az a legősibb mindenség, amiből ez a világ keletkezett.

Mi emberek a pénzért, a vagyonért képesek vagyunk bármit megtenni, s fel sem fogjuk, hogy van valami más, ami talán nem tűnik értékesnek, de közben többet ér, mint amennyi pénzük együttvéve van az embernek, többet ér, mint a nagyvilág összes kincse, csak mi még nem tudjuk kellőképpen értékelni. Bárcsak felnyílna a szemünk, rájönnénk végre, hogy mi az egyik legnagyobb kincsünk, törődnénk vele, és tudnánk rá vigyázni!

Ehelyett minden tettünkkel inkább szennyezzük, tönkretesszük, fel sem fogjuk, hogy közben szép lassan megfosztjuk magunkat tőle.

 Valószínűleg eljön majd az idő, amikor pedig kioltjuk egymás életét egy cseppért is belőle. Már nem a pénzhez, nem az aranyhoz vagy a gyémánthoz fog vér tapadni, hanem hozzá. Érte fogunk harcolni, egy kortyért, egy cseppért, a folyékony életért!

 Bár tudnánk rá vigyázni még most, amikor olyan természetesnek tűnik a léte! Mennyi tenger és óceán borítja a Földet, mennyi folyó szeli át a hegyeket, mennyi hullám veri a partokat, mennyi élet dobog az óceán fenekén, mennyi parányi élet nyüzsög a habok között, s mi mindezt lassan elpusztítjuk, mert nem értjük, ez az egész mennyit is ér! Pazaroljuk mindhiába, pedig minden elmúló perccel pontosan ilyen értékes cseppeket veszítünk el, amiket később már senki sem tud visszaadni nekünk!

Egykor majd a víz fog ezüstöt, aranyat érni, áttetsző gyémántot, simát, mint a tükör, ami alatt apró halak úsznak, gyorsan kicsi kis rajokba tömörülve, tenyérben csillámló hűsítőt, szivárványt, mely átragyog az eső vékony függönyén, halványkék fényt, ami a kövekre vetül, és világos napfoltokat vetít a lyukacsos formákra… 

Ma még nem tudunk vigyázni a vízre, s úgy folyik el kezeink között, mint a homokszemek a homokórában melyet újra meg újra megfordítanak.

Igaz, nem tudhatjuk biztosan, hogy mit hoz a jövő, de az már sejthető, hogy a víz lesz a jövő kék aranya…

Bár tudnánk rá vigyázni még most, amikor olyan természetesnek tűnik a léte! Mennyi tenger és óceán borítja a Földet, mennyi folyó szeli át a hegyeket, mennyi hullám veri a partokat, mennyi élet dobog az óceán fenekén, mennyi parányi élet nyüzsög a habok között, s mi mindezt lassan elpusztítjuk, mert nem értjük, ez az egész mennyit is ér! Pazaroljuk mindhiába, pedig minden elmúló perccel pontosan ilyen értékes cseppeket veszítünk el, amiket később már senki sem tud visszaadni nekünk!

Egykor majd a víz fog ezüstöt, aranyat érni, áttetsző gyémántot, simát, mint a tükör, ami alatt apró halak úsznak, gyorsan kicsi kis rajokba tömörülve, tenyérben csillámló hűsítőt, szivárványt, mely átragyog az eső vékony függönyén, halványkék fényt, ami a kövekre vetül, és világos napfoltokat vetít a lyukacsos formákra…

Ma még nem tudunk vigyázni a vízre, s úgy folyik el kezeink között, mint a homokszemek a homokórában melyet újra meg újra megfordítanak.

Igaz, nem tudhatjuk biztosan, hogy mit hoz a jövő, de az már sejthető, hogy a víz lesz a jövő kék aranya…

Korsós Karolina: 2012.03.16.