- Itt van! Itt van a Mágus bácsi!-kiáltotta Lacika.
- Te jó ég! Még be sem mutatkoztam! Fekete Kalap vagyok, akit mindenki csak Igazságnak hív! A mesémből rá is jöttök, hogy miért. Tehát, mikor Laci felkiáltott, akkor jelentem meg én. Pontosabban nem én voltam a Mágus bácsi, hanem csak rajta ültem. Természetesen a furcsa és csodálatos gondolatokkal teli fején néztem a nagyvilágot. Olyan büszkén tartottam ott magam! Mindenki csak ámult-bámult, és remélem engem is néha észrevettek, hogy milyen szépen díszelegtem ott fent. Magas, karcsú, fekete és pöndör bajuszos, mérges nézésű, de igen lágyszívű, idős ember volt a gazdám. Egyszer, amikor az egyik mutatványát csinálta, ahol Lacika is ott volt, feltámadt a morgó medvét játszó szél, mint akit felkeltettek téli álmából. Természetesen felkapott, és elvitt magával. Meg nem állt Lacika házáig. Ott aztán letett. A fiú mikor hazaért meg is talált, és magáénak tulajdonított. Igen rossz volt az öreg mágus nélkül....Másnap velem ment iskolába.
- Hát te? Elloptad a bűvész kalapját? Te kis piszok!-szólt hozzá Peti, az ősellensége, kivel már kiskoruk óta valamiért nem szerették egymást.
-Nem loptam el! Ő adta személyesen nekem! Hazafelé segítettem neki vinni a nehéz táskáit, és cserébe nekem adta!-mentegetőzött László.
Aznap mérgesen ment hazafelé velem, mert senki sem hitte el a történetét. Én is haragudtam rá, mivel hazudott, és mint tudjuk hazudni nem szép dolog!
Múltak a napok, hetek, hónapok és lassan beköszöntött a tél. Híre ment az egész faluba, hogy volt gazdám minden házba bement és rólam érdeklődött, mert nagyon fázott a feje. Csütörtökön hozzánk is betért.
- Jó napot kívánok! Nem látták a kalapom? Nagy, fekete!-mondta, és elővett egy képet rólam, amin egy kicsit kancsalítottam és a hajam még akkor nem látott fésűt.
- Csókolom! Nem, nem láttuk! Sajnálom!-füllentett Lacika. Pár nap múlva úgy éreztem, megszólalok.
-Hallod-e, pajtás! Most elviszel a Mágushoz és nem hazudsz többet. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Mit tehetettünk, elindultunk.
-Most találtam meg, bácsi!-mondta a fiú.
Ránéztem és összeráncoltam a szemöldököm. Hát jó.....
- Sajnálom, de már tavasszal megvolt, csak magaménak akartam. A varázsló megbocsájtott a fiúnak és megbeszélték, hogy néha kölcsön ad majd neki.
-Ugye Lacika, a mi titkunk marad, hogy tudok beszélni?
-Örökre a mi titkunk marad!
|
