Misi és Jamal, két korunkbeli ifjú, akiknek talán több probléma adatik a regény és a film során, mint általánosságban más mai fiatalnak. Míg az egyik távol a családjától, a másik apa nélkül éli az életét - biztos vagyok benne -, hogy egyik sem könnyű, és egy gyerek normális körülmények között nem ezt érdemelné, viszont nem lehet mindenki élete tökéletes, nem lehet mindenki gazdag, a felsőbb osztályból való, és ezt a két fiú is jól tudja, és olykor szégyelli is, hogy ő bizony nem azokból az osztályokból való. Őszintén, nem könnyű összehasonlítani a két művet, amiknek megjelenési dátumuk között csekély nyolcvan év van. Két teljesen más világ, de valahol mégis hasonlít, az én feladatom pedig, hogy megtaláljam ezeket a hasonló-ságokat. Két fiú. Mindkettejüknek lehetőség adódik, hogy komolyabb, igényesebb iskolába járjanak, egy olyan helyre, ami teljesen eltér a megszokott környezettől, a falusi élettől, Misi esetében, és a gettóbeli élettől, Jamalnál. A lehetőség adva van, csak élni kell vele, amit meg is tesznek, szerencséjükre vagy szerencsétlenségükre. A kisdiák visszafogott, jól nevelt, szolid, tipikusan olyan fajta gyermek, akit a mai világban a ''nagyfiúk'' soha nem hagynának békén, és örökké bántanák. Ezt nem rosszból írom, csak annyira félős, szinte fél élni, fél attól, hogy mit tehet meg és mit nem. Annyira eltér a társaitól, kívülállónak tűnik, az elején barátai sincsenek, egy szál sem, ami egy gyerek életében igazán fájó dolog tud lenni. Ellenben Jamalnak vannak barátai, de vajon igaz barátok azok, akik előtt egy fiú nem meri felvállalni a tehetségét a tanuláshoz, az íráshoz? Vagy csak a fiú félt, hogy úgy már nem fogadnák el, ha nem lenne olyan, mint a többiek? Valószínűleg igen, hiszen mindenki fél felvállalni az igazi énjét, mert benned van az az érzés, hogy mi van, ha így már nem vagyok jó nekik, ha így már nem tekintenek a barátjuknak. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy különc legyél, hogy annyi egyforma ember között te felállj, és azt mond, hogy nem, én tehetséges vagyok valamiben, és ezt nem szégyellem felvállalni. Jamal megtette, átment az elit iskolába, és nem különösebben érdekelte, hogy akik odajárnak, azok gazdagok vagy felsőbb osztálybeliek, ő tisztában volt a képességeivel, és nem hagyta, hogy a különcsége elvonja a figyelmét a céljairól. Ebben nagy segítséget nyújtott neki az öreg Forrester, aki nem tűrte a nyápicságot, ahogy észrevettem, ezenkívűl jó barát volt, és jó tanító, de inkább barát, és persze ott volt Claire, aki Jamal első iskolanapjától kezdve támogatta őt és segített neki. A másik történetben, a kisdiák is barátokra talál, méghozzá Orczy és Gimesi személyében. A barátság egy ajándék, kiérdemelni valaki barátságát a legszebb ajándék. A család után, a legfontosabb emberek a barátok, főleg a gyerekek számára. Legyen az játszótárs, még ovis korban vagy padtárs, akivel összebarátkozol az iskolában vagy igazi barát, amikor már idősebb vagy. Barátok nélkül üres lenne az életed, és valószínűleg unalmasabb is. Ők azok, akik segítenek, felvidítanak és melletted vannak jóban-rosszban. Misinek is a barátai segítettek megtalálni azt, aki ellopta a reskontót, Jamalnak is ott voltak a barátai és az öregúr. A barátok között akad konfliktus olykor-olykor, de ezeket könnyen meg lehet oldani. Misi és Gimesi között és Jamal és az egyik barátja között is akadt. Barátok között a konfliktus normális szerintem, akkor van a baj,ha a barátok soha nem veszekednek, mindig mindenben egyetértenek, akkor elnyomják az érzéseiket és ez sehogy sem jó. A két műben igen nagy hangsúlyt kap a tanár-diák közötti konfliktus, ami igen sűrűn fordul elő a mai világban is és ezek szerint a száz évvel ezelőtti világban is. Akkoriban a gyermekeknek nem volt sok joguk, épp ezért ítélték el ártatlanul Misit a tanárai, nem is engedték neki, hogy védekezzen vagy elmagyarázza a dolgokat, csak mondták a magukét, vádaskodtak. Végül egy felnőtt közbeszólása miatt nyitották fel a szemüket, és vették észre, hogy az a fiú semmi rosszat nem tett. Jamalnak egészen pontosan csak egy tanárával volt kisebb gondja, aki nem akarta elhinni a szegény sorsú fiúról, hogy lehet tehetséges. Pedig az volt, de még mennyire, és ezt nehéz volt felfogni egy tanárnak, akinek a büszkesége a mindene, és aki azt hiszi,hogy ő mindent jobban tud mindenkinél. Amikor végre egy diák, aki mert szembeszállni vele, megszólalt és szemtelenül de mindent tudott, amit kérdezett tőle, és egyszer még ki is javította, na, akkor eltűnt a tekintélye az osztály előtt. Ezért pedig a fiút büntette, őt okolta, ő hibázott, nem a tanár, hiszen a tanárok nem hibáznak. Ugyan, mindenki hibázik,a tanárok is. Nincs rendjén, hogy mindig a tanárnak van igaza, mert a való világban mindig úgy ítélik, hogy ő mondja jól a dolgokat, ő gondolja jól és nem a gyerek. Az iskolában egy gyermek szava semmit nem ér egy tanár szavával szemben, ezt jó megjegyezni, mert ha ez ellen lázadni akar valaki, könnyen megégetheti magát. Ezzel ellentétben van olyan tanár, aki korrektül áll a diákjaihoz, meghallgatja őket, és van amikor neki ad igazat és bevallja, hogy hibázott. Sokféle tanár-diák viszony van, minden osztályban megfigyelhető, hogy ki hogyan viszonyul a tanárhoz, és a tanár a diákhoz. Jamal nem akart rosszat az irodalom tanárának, csak nem akarta hallgatni ahogy az megalázza az egyik társát, ezért közbelépett, a tanár persze meghökkent, de hamar megindult egy kisebb vita, ami végül addig fajult, hogy a tanár menekülésképp a probléma elől, kiküldte Jamalt az óráról. Ellenben Misi helyzete teljesen más,olyan dolgokkal gyanúsították felsőbb osztályt tanító tanárok, amiknek feltételezése is sértő volt számára, hiszen azok az emberek nem ismerték őt. Végül már odáig fajult a dolog, a vádaskodás, hogy ez az egész nyomasztó kezdett lenni a fiúnak, és többé már nem akart abba az iskolába járni, legszívesebben csak menekült volna onnan, az iskolától, a tanároktól, és a problémáktól de legfőképp a nyomasztó érzéstől. Az iskolai élet nem fenékig tejfel,főleg nem kollégiumban vagy elit gimnáziumban, ezt pedig a főhőseink tapasztalhatták is. Olykor nehéz,mikor eleged van a tanulásból, a fárasztó leckékből,néha az emberekből is,legszívesebben csak hagynád az egészet, mikor már nem is tudod, miért törekszel annyira, de eszedbe jut,hogy mit szeretnél elérni az életben, és belenyugszol a sűrűn szenvedésnek is mondható dologba és csinálod tovább. Ilyenkor csak arra gondolsz, hogy egyszer jobb lesz,egyszer majd visszanézel a múltadba és rájössz,hogy megérte annyit tanulni. Iskolai élet,mennyi-mennyi meglepetést,csalódást,szomorúságot és néha boldogságot és vihet a mindennapjaidba. Nem könnyű,soha senki nem mondta,hogy az,mindennap egy újabb küzdelem, pont mint az élet. Állandóan nehézségeket, csapdákat görget eléd, és neked jól kell teljesítened, lehet, hogy néha nem fogsz megfelelni, de őszintén, kinek kell megfelelned? Magadnak, nem másnak, csakis magadnak, ha te elégedett vagy az eredményeiddel,akkor ne foglalkozz azzal, hogy mások mit mondanak, ha viszont többet akarsz, akkor menj, csináld és ne félj a kudarcoktól. Hiszen azok mindig lesznek az életben,és nem adhatod fel,ha egy apró kudarccal nézel farkasszemet. Jamal erre nem jó példa, ő feladta, visszament a régi iskolájába, ahol már semmi újat nem tanítanak neki. Apró kudarc ez, nem harcolt tovább. Ugyanígy Misi is ott akarta hagyni a kollégiumot, ahogy egy kis csalódással vagy problémával kellett szembenéznie, ő rögtön menekült volna. Szerintem ezt nem szabad. Soha nem szabad feladni,a végsőkig harcolnod kell magadért, az igazadért, azokért, amiket szeretsz. Én így gondolom és ehhez tartom is magam, habár olykor inkább csak próbálom, nagy nehezen. Számomra a tanulság a két műből az, amit az előbb le is írtam,hogy nem szabad feladni,és hinni kell. Jamal kevésnek érezte magát, a bőrszíne miatt,a származása miatt és azért, mert a mai világban sok ember még mindig rasszista felfogással él, ami szörnyű. Nem kedvelem,ha egy ember a külsőségek miatt ítéli el egy társát. Nagyon fájdalmas nekem is, ha látom az utcán vagy a filmekben,hogy némelyik fehér ember hogyan grimaszol a színes bőrű társára. Olyankor legszívesebben odamennék és számon kérném, hogy mégis mi okból cselekedett így? A másik, ami nagyon zavar, hogy némelyik ember azt hiszi,hogy ő többet ér a másiknál. Ó,nem, nem, te is pont ugyanannyit érsz, mégha tehetséges is vagy vagy akár befolyásos ember,ugyanannyit érsz, mint az ember, aki neked mindennap kiviszi a postát. Nem lenne szabad ennyire kivételt tenni az emberek között, Mindkét műben van elég pozitív és negatív dolog is. Sokan úgy gondolják, minek is olvastuk ezt a könyvet, olyan régi, már semmi köze a mai élethez, de kellett az, hogy elolvassuk, már aki elolvasta. Soha nem fogjuk tudni megérteni,hogy milyen volt az akkori élet, de az a könyv segít ebben. A film,hát azzal meg ugyan semmi bajunk nem volt, hiszen nem volt unalmas, és persze nem olvasni kellett, ami a mai gyerekeknél igen fontos. Misi története sokféle érzést kiváltott belőlem,vidámságot,sajnálatot,néha szánalmat de legtöbbször szomorúságot a kis gyermek iránt, aki nem találta a helyét. Aztán pedig haragot, a tanárok iránt, akik nem vették észre,milyen kincs egy olyan fiú az életben. Jamal története viszont megmelengette a szívemet,látni ahogy a fiú kitör és sokra viszi,a végén pedig mikor az öregúr utolsó levelét olvassa,pár könnycseppet is kicsalt,ami nálam ritka dolog. Mindkét műből sokat tanultam.
|
