Megint csak veled veszett el a Nap a sötétség tükrében, veled kellett
átélnem, ahogyan a fény elárasztja a sötétséget. Csak a te hangodat hallottam a
zakatoló busz és a pletykás tinédzserek
neszei közt. Nem rémített el téged a gyűrűsférgek szaporodása, sem a
szén-dioxid előállítása laboratóriumi körülmények között. de még az a fránya
logaritmus sem. Úgy bizony, velem voltál egész nap, keserítetted a boldog
pillanatokat, a szomorúakat pedig elmélyítetted.
Úgy ragaszkodik hozzám ez a fájdalmas gondolat, mint fenyőfához a
tűlevelei, jöhet bármi, eső, hó, fagy, mint jó gyermek az édesanyja mellett,
haláláig ott marad.
Én azért szeretnék tőle megszabadulni, hisz nem okoz mást, mint fájdalmat. De
mit tegyek?
„Ha az öröm legjobban festi képem;
Magas kedvemben sírva fakadok;
De arcom víg a bánat idejében,
Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.”
Tartom magam. Még erős vagyok. Te ismersz már, téged nem tudlak átverni.
Egy pillantás elég neked és már tudod is, hogy valami nyomja a lelkemet. Mikor
megkérdezted, hogy miért vagyok szomorú, én nem feleltem. Nem tudtam felelni.
Hátat fordítottam és magamra húztam a takarót. Pedig úgy felpattantam volna és
sikítottam, ordítottam, rád zúdítottan volna minden bajom, bánatom. Vagyis csak
egyet. Csak egy gondolatot. Nem, én hagytam, hogy ez a dolog tovább eméssze minden
porcikám.
A szívemből indult el, majd a gerincemen felfelé haladva, érintve minden
bordámat, lassan kúszott fel az agyamig, majd onnan könnyedén száguldott el a
testem minden egyes atomjáig, legyőzve a
benne rejlő protonokat, neutronokat, elektronokat, majd onnan fölényesen
irányítva minden mozzanatom.
Mit művelek? Mikor lettem én ilyen puhány és könnyelmű? Mikor hagytam én
valaha, hogy a bánat az öröm fölé kerekedjen? Soha! Most mégis hagyom, hogy
lassan égessen ki belőlem mindent. Hagyom, hogy eltakarja a naplementét és
nevessen a világosság ideiglenes pusztulásán. Hagyom, hogy ne engedje élvezni a
napfelkeltét, mikor újra győzedelmeskedik a fény.
Egyet tehetek csak. Írnom kell. Ki kell írnom magamból azt, amit elmondani
nem tudok, hisz ez a gondolat a
hangomnak határt szabhat, de a lelkemnek, mely ezt a ceruzát ily fejvesztve
irányítja, nem! „Ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!”
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha sötétségben
Egymagam állok,
Ki rettenti a szellemet?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha szívem kódját
Te sem ismered,
Kinek adjam szerelmemet?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha mosoly helyett
Könnyet adhatok.
Mi lesz, ha senki sem
szeret?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha napvilágra
Fekete Csönd ül
Ki vidítja fel lelkemet?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha a silány Föld
Nem lesz már elég,
Lehozod nekem az eget?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha szemeidből
Eltűnt a fény,
Hogy adjam enyémet neked?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha kihunyt a fény
A kormos éjben,
Ki tartja meg az elveket?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha elbotlok a
Semmi közepén,
Ki veszi át a terheket?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha a jövőben
Mindenki elhagy,
Ki temeti el testemet?
Egy gondolat bánt
engemet...
Ha majd szél söpri
Poros síromat,
Ki olvassa el versemet?
Tikvicki Dóra 8/4
