Péntek, 2017-12-15, 3:01 PMFőoldal | Regisztráció | Belépés

Honlap-menü

...

«  Október 2012  »
HKSzeCsPSzoV
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
293031
Blog
Főoldal » 2012 » Október » 23 » Tikvicki Dóra: Őszi crescendo
6:59 PM
Tikvicki Dóra: Őszi crescendo



Szerbiába tegnap beszökött az ősz.

Vajdaság útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

 

Megállt előttem, s nézett szótlanul, kacér mosoly, csalóka mimika hűvös ábrázatán.  Az emberek szertelen suhantak el mellette, mit sem törődve az új vendéggel.  Egy pillanat volt mindez, mégis örökkévalóságnak tűnt, tudott valamit, én is tudtam mindazt.  Percről percre csak hatalmasodott, ráült a gyárak füstölgő kéményeire, a járművek hátsó ülésére, a rohanó emberek vállára és mindenhova, ahová csak tehette. Beborított megannyi kőszívet, mégsem volt elégedett. S én ha megnyerem a világot, az kell majd, mi azon túl van? Tudtam mi kell neki, s ő is tudta, hogy tudom. Micsoda csattanó empátia és derűs vízió. Delikvens fiókák néztek feketén.

 

Ballagtam éppen a Palicsi-tó felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

 

Követte lépteim nyomát, néma zörejjel suhant lagymatag vánszorgásom után. Én csak mentem a Föld pereme felé. Savanyú muzsika, édes nyögése a természetnek, mi sem szebb hallgatni, ami másnak hallhatatlan. Vígan rángatózó, száműzött sorsok tánca levegőben, mily felemelő látni, ami láthatatlan. Dideregve bújik hozzám a napsugarak hanyatló nemzedéke egy szürke délután, nincs szebb talán, mint érezni a létezhetetlent.

Szemlélem az édelgő párok mámoros keserűségét, hiszen tudva tudják, hogy elcsendesül a libidó lüktető ereje, elszáll a vörös szenvedély, lassan, falábakon kopogtat a szakállas megnyugvás.

A boldogság Illés szekerén szökell az égbe, s mi a tartaroszi kínokat átélve várjuk a Messiást.

 

Elért az Ősz és súgott valamit,

Vajdaság útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

 

Kacagása rivall a fülemben, kíméletlen, érces kacagás. A dobhártyát széthasító néma csend csak rosszabb talán nála. Zsolozsmát mormolt megannyi féltő szellem, lelkem hanyatlását mégsem lehet gátakkal megállítani. A zúduló folyót is csak akkor lehet feltartóztatni, ha ő is akarja. Különben dúl, fúl, vágtat előre jó lovas módján, sodrása a legellenállóbb lelkeket is lerombolja.  Valami a szürke hályogot is lekapargathatná, szűk látásmódunkról. Nemde bár?

A másodperc töredéke alatt áramlott végig erőtlen testemen, éreztem, ahogyan ádáz módon vív fölényes harcot, minden egyes nyegle atomrészecskémmel. Ő csak kacagott tovább, beleremegett minden szunyókáló fűszál, még a fák is betapasztották hatalmas fülüket. A mit sem sejtő szél vadul kapta fel a morbid kacajt, és suhant vele szerte e országban. Egy vacogó süni tüskéit behúzva gurult vissza eldugott odújába. Vajon tud valaki még ezen a földön Lót maradni Szodomában? Vagy ha Isten egyet gondol, véget vet a földi létnek és nem marad más, mint a transzcendens valóság vágyának monoton lüktetése?

Körém fonta jéghideg karjait, s ajkamra tapasztotta deres ajkát. Majd egy szürke falevél hullott végképp erőtlen vállamra, és suttogta: maradj ember az embertelenségben.

 

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Szerbiából az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.



Megtekintések száma: 386 | Hozzáadta:: Hírmondó | Helyezés: $
$
/2
Összes hozzászólás: 0
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]
Copyright MyCorp © 2017 | Az oldalt a uCoz rendszer működteti