Megállt előttem, s nézett szótlanul, kacér mosoly, csalóka mimika hűvös
ábrázatán.Az emberek szertelen suhantak
el mellette, mit sem törődve az új vendéggel.Egy pillanat volt mindez, mégis örökkévalóságnak tűnt, tudott valamit,
én is tudtam mindazt.Percről percre
csak hatalmasodott, ráült a gyárak füstölgő kéményeire, a járművek hátsó
ülésére, a rohanó emberek vállára és mindenhova, ahová csak tehette. Beborított
megannyi kőszívet, mégsem volt elégedett. S én ha megnyerem a világot, az kell
majd, mi azon túl van? Tudtam mi kell neki, s ő is tudta, hogy tudom. Micsoda
csattanó empátia és derűs vízió. Delikvens fiókák néztek feketén.
Ballagtam éppen a
Palicsi-tó felé
S égtek lelkemben kis
rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák,
búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Követte lépteim nyomát, néma zörejjel suhant lagymatag vánszorgásom után.
Én csak mentem a Föld pereme felé. Savanyú muzsika, édes nyögése a
természetnek, mi sem szebb hallgatni, ami másnak hallhatatlan. Vígan rángatózó,
száműzött sorsok tánca levegőben, mily felemelő látni, ami láthatatlan. Dideregve
bújik hozzám a napsugarak hanyatló nemzedéke egy szürke délután, nincs szebb
talán, mint érezni a létezhetetlent.
Szemlélem az édelgő párok mámoros keserűségét, hiszen tudva tudják, hogy
elcsendesül a libidó lüktető ereje, elszáll a vörös szenvedély, lassan,
falábakon kopogtat a szakállas megnyugvás.
A boldogság Illés szekerén szökell az égbe, s mi a tartaroszi kínokat
átélve várjuk a Messiást.
Elért az Ősz és súgott
valamit,
Vajdaság útja
beleremegett,
Züm, züm: röpködtek
végig az uton
Tréfás falevelek.
Kacagása rivall a fülemben, kíméletlen, érces kacagás. A dobhártyát
széthasító néma csend csak rosszabb talán nála. Zsolozsmát mormolt megannyi
féltő szellem, lelkem hanyatlását mégsem lehet gátakkal megállítani. A zúduló
folyót is csak akkor lehet feltartóztatni, ha ő is akarja. Különben dúl, fúl,
vágtat előre jó lovas módján, sodrása a legellenállóbb lelkeket is
lerombolja.Valami a szürke hályogot is lekapargathatná,
szűk látásmódunkról. Nemde bár?
A másodperc töredéke alatt áramlott végig erőtlen testemen, éreztem,
ahogyan ádáz módon vív fölényes harcot, minden egyes nyegle atomrészecskémmel.
Ő csak kacagott tovább, beleremegett minden szunyókáló fűszál, még a fák is
betapasztották hatalmas fülüket. A mit sem sejtő szél vadul kapta fel a morbid
kacajt, és suhant vele szerte e országban. Egy vacogó süni tüskéit behúzva
gurult vissza eldugott odújába. Vajon tud valaki még ezen a földön Lót maradni
Szodomában? Vagy ha Isten egyet gondol, véget vet a földi létnek és nem marad
más, mint a transzcendens valóság vágyának monoton lüktetése?
Körém fonta jéghideg karjait, s ajkamra tapasztotta deres ajkát. Majd egy
szürke falevél hullott végképp erőtlen vállamra, és suttogta: maradj ember az
embertelenségben.
