Ma reggel, amikor felkeltem elgondolkoztam azon, hogy szoktam-e én hazudni. Arra jutottam, hogy nem. Kisétáltam a szobámból és megint elgondolkoztam, és bevallottam magamnak, hogy szoktam, de csak ha muszáj. Meg is elégedtem magammal, mert szerintem jó dolog, ha az ember nem hazudik. De egy pici, nem, az nem árthat!
Ezért tartottam is magam ehhez. Reggelinél sem hazudtam, csak amikor azt mondtam, hogy beteg vagyok. Ez pedig nem is számít. Akkor anya miért szidott le? Végül elmentem az iskolába, és ott sem hazudtam, kivéve, amikor megkérdezték, hogy hogy vagyok. Erre azt mondtam, hogy tegnap eltört a lábam, de mára meggyógyult. Ezért azt mondták az osztálytársaim, hogy ne hazudjak folyton, de engem nem érdekelt, hogy mit mondanak, én biztos voltam benne hogy ez csak füllentés, az osztálytársaim túloznak. Ezután már nem hazudtam. De amikor a tanárnő leszidott, amiért nem dolgoztam órán, már az űrlényekre panaszkodtam.
Azt mondta, hazudni csúnya dolog, és szokjak le róla.
Hazafelé szomorúan poroszkáltam, és megfogadtam, hogy többet nem hazudok. Az utcánkban pedig, minden ellenkezésem ellenére sajnos elraboltak az űrlények.
|
